A lány a hátán feküdt, a finom pokróccal leterített ágyán. Szobája halvány rózsaszínre volt festve és félhomály honolt benne. A fiú a jobb oldalán feküdt. Jobb kezével a lány haját simogatta, baljával átnyúlt a lány testén, rátámaszkodott. Már elfelejtette, hogy hol van, hogy a lány anyja másfél órán át, beszélgetett velük, azt is, hogy reggel evett utoljára. Nézte az előtte fekvő gyönyörű testet, és azt a vágyakozó fekete szempárt. Arra gondolt, hogy meg kell csókolnia, azt érezte a tekintetéből, hogy ő is vágyik rá. De, ha csak a saját szerelme vakítja el ennyire, akkor egy esetleges csókkal szétzúzná a köztük lévő barátságot is, és ez volt, amit nem akart elveszíteni. Jártak már együtt és bőven elég volt azt túlélnie, hogy szakított vele a lány. Úgy érezte, vége lesz az életének, de erős volt. Nem csókolta meg.

Eltelt majdnem egy év és a lány üzenetet küldött neki. Azt írta szerelmes. Pont belé! Erre várt, amióta meglátta. Üzenetek hada következett. A fiú bevallotta újra érzéseit. A lány viszonozta üzeneteivel. Aztán következett az iskola kezdete, a találkozásuk ideje, és az üzenetváltás ritkult. A fiú már tudta, mi lesz az elkövetkező beszélgetésük vége. Ő nagyon szomorú lesz, mert nem csókolhatja meg a lányt. Tudta, de elhessegette félelmét. Pedig igaza lett.
Két hét után újra találkoztak. Beszélgettek, nagyon sok dologról, aztán a fiú rákérdezett az egy évvel azelőtti esetre. „Szeretted volna, ha megcsókollak?” A lány vonakodott válaszolni, de bevallotta, hogy igen. A fiúban egy világ omlott össze. Körülbelül egy perc alatt rontott el mindent, annakidején. Ha tehette volna, sírva fakadt volna, de a lány előtt nem lehetett. – Ő szerelmes belé, de a lány csak barátjaként tekint rá. És ez nem fog megváltozni, legalábbis nem a közeljövőben. – Hazakísérte, az anyjával is beszélt, majd ő is hazaindult. Hazafelé leült a buszmegállóba és írni kezdett. Sírni lett volna kedve, de csak írta a szavakat egymás után.

„Kedves kicsilány!
Nagyon szeretlek! Ezt nem tudom elfelejteni, akárhogy is próbálom. Elrontottam mindent azon az estén. Nem a te hibád ez az egész. Bárcsak tudnál te is úgy szeretni, ahogy én téged! A sorsom lejtője akkor indult, amikor belédszerettem, és akkor este nem tettem meg, amit kellett volna. Azt mondják, a sorsunk előre meg van írva. Szerintem mindent mi alakítunk. Ha tudnám, mindent visszatekernék, és máshogy cselekednék szinte mindenben. Nem szeretsz, ezt felfogtam, de nem tudtam soha elfogadni. Talán tényleg csak játszottál velem, és későn, túl későn intettél búcsút. Te nem érzed azt a marcangoló kínt, ami éget belül, amikor mellettem vagy és „barátian” átölelsz. Nem tudom, mit érzel olyankor, amikor hozzám bújsz. Nem értem, mit értesz azon, hogy „szeretsz”. Azt mondtad, csak barátként tudsz szeretni. Pedig én próbálkoztam szépen, kedvesen, kekeckedve, hozzád simulva. Nem tudok nélküled élni, pedig e felé a sötét sors felé sodródom. Nevetésed gyilkos pengeként hasít belém, de jobban fáj, ha nem látlak. Itt a búcsúm, itt a vég:

Fúj a szél, itt a tél,
Könnyen él, aki él.
Maradj itt, légy velem,
Szeress is, kedvesem.

Hol van már, drága nyár,
Hol vagy már, királylány.
Fúj a szél, itt a tél,
Könnyen él, aki él.”

A fiú befejezte az írást, nem is figyelte, hogy elment az idő. Este volt és ő hazament. Tervezte szépen az életét. – Mindenkitől el kell búcsúznia, az elmaradt dolgait el kell rendeznie. Nem szólt senkinek. – Utolsó nap találkozott a lánnyal. Átadta neki a levelet. Ültek a parkban, a fiú némán, - figyelte a lányt és számolta a perceit - a lány olvasott. Nem látszott rajta meglepettség, csak szomorúság, majd végzett. Nem értett még mindig semmit. Ekkor adta fel a fiú. Szerette, de nem tudott nélküle élni. Inkább befejez mindent.
A lány újra elmondta, hogy csak barátként tudja szeretni. Elbúcsúztak egymástól, és a fiú elindult a város feletti kilátóra. Leült a fal tövébe és írni kezdett. Aztán felment a lifttel, a zsebébe rakta a kis írását. Kiment a párkányhoz, megfogta a korlátot. Ahogy fellépett rá sírni kezdett. A könnyei soha nem törtek elő ilyen erősen. Elrugaszkodott. Zuhanás közben még a lányra gondolt, és leelőzte könnyeit.

„És nem emlékezett senki sem rá. Csak a szülei, de ők tudták, tudták mit fog tenni, és megsiratták előre.
És talán a lány ejtett érte néhány könnyet.”